Versek a múltból

Feledés.

Amit nem lát a szem az nem, fáj a szívnek
De a víz is oltója lesz a tűznek
Az a víz, amely szavakból áll
S a tűz lelkét, téged szíven talál.

Nem veszed észre, de feledve lettél
Pedig úgy érzed te mindent, megtettél
Jött valaki, aki majd a helyedbe áll
S te nem hiszed, hogy Ö feledte már

A csókokat, az ölelést mindent mit adtál
S a szívébe már csak emlék maradtál
De nem tudod milyen nyomot, hagytál…



Emlékeink!

Töretlen áll tomboló szél alatt a bástya
Töretlen s büszkén a véget várva,
Hisz épité vala érős ember keze
S támadói sehogy sem bírnak vele.

De idővel majd a természet megtöri
S századok múlva a föld alá temeti,
A történelemben szerepel kicsiny része
Mily kevés e nagyság tiszteletére.

Pedig ez védte őseinket s apánkat
Nyomorult időkben egész hazánkat,
Védte népünket nagy csaták alatt
De az idővel nem bírt az évek alatt.

S most gyerekek rohannak fel a romokra
S nem is gondolna ilyen komoly dolgokra,
Hogy valamikor ez volt az otthonunk
Hát nem kéne nekünk is rombolnunk.



Ez a sorsunk?

Az emberek együtt boldognak látszanak
Vajon ebben az érzések is szerepet játszanak,
Vagy csak így lett beletörődtek végül
S a fáradozás meg sem térül.

A fáradozás, amit azért tettek
Hogy most boldogok lettek,
A csókokat, miket követtek tettek
S idővel férj s feleség lettek.

Lehet, hogy boldogok, lehet, hogy nem
Az együtt lét soha nem ment könnyen,
Hisz lakva ismeri meg az ember a másikat
És az elején még választhat másikat.

Mert később már rossz s nagyon fáj
S szívében a sebektől nagy lesz a kár,
És a szerelem volt mi ide juttatott
És az élet mi mindent megmutatott.



Emlékül!

Papír s toll van a kezemben,
Írom, hogy mi jut az eszembe.
Rólad szól hisz rád gondolok,
S egybe folynak most a mondatok.

Ki tudja, mi az mit érzek irántad,
De kiáltanám az egész világnak.
De csitt, nem lehet s így a legszebb,
Hát leírom mi az mi megtetszett.

Testednek ékszere aranyló korona,
Lágy szőke fürtöknek folyama.
S léleknek tükre két gyönyörű szem,
Állandó vidámság lakik ott benn.

S a puha ajkaknak mily forró a csókja,
Keveseknek van ily izgató pontja.
Ha megérint, mindenhol éget,
De ez ne érdekeljen téged.

S a bőröd mely puha és selymes,
Érintésére szívem is repdes.
Folytatnám mily, vonzok a formák,
De kitudja mások, hogy gondolják.

Nekem tetszik s ez most a fontos,
Más téged úgyis hiába pontoz.
És hidd el, most amiket írtam,
A csatát a szavakkal érted vívtam.



Emlékül 2.

A pillanat oly kevés mit veled tölthetek
S nem tudom ez alatt mit is, remélhetek,
A szívedben én leszek az örök második
A szerepet bármily jól játszod is.

Nem tudom menjek-e a szakadék felé tovább
A tudattal igazán közel sosem jutok hozzád,
Hisz valaki már fenn van veled a trónon
S elérte, azt hogy este hozzád bújjon.

De azt súgja szívem engem is, szeretsz
S hogy így történt erről nem te tehetsz,
Csak azt tudom nyújtani, amit most látsz
S remélhetem, hogy te erre vágysz.

Úgy vettem észre hiányzik a szeretet
Az mely felmelegíti kicsinyke szívedet,
Segíts, abban hogy ezért mit tegyek
Hogy később majd szép emlék legyek.



Emlékül 3.

Tollat fogtam s neked, írok újra
Hisz elértem egy fontos pontra,
Döntenem kell hát mit is, tegyek
Elmenjek vagy veled legyek.

De azt hiszem ez nem kérdés
S nem lesz belőle félreértés,
Hisz tudom, mit érzek irántad
És nem nevezném hiánynak.

Mily nehéz ezt szavakba önteni
Mint élet halál között dönteni,
Szerelmes lettem nem, mint kisdiák
Hisz nekem már nem játék a világ.

S tudom, azt hogy el nem vehetlek
De kijelenthetem, hogy szeretlek,
Ezt nem mondják papírra sem vetik
Csak gyengéd mozdulatokkal éreztetik.

Oly sok a szeretet mit tőled kapok
S oly kevés mit én neked nyújthatok,
Ha tehetném mindig, ölelném tested
Nem hagyná el szemed millió könnycsepp.

Őrizném szüntelen lelkednek lángját
S kielégíteném szíved minden vágyát,
Mint gyermeteg álom oly szép volna
Szívünkben állandó harsona szólna.

De ébresztő mindez csak álom marad
Hisz kettőnk élete más úton halad,
De közös marad e gyönyörű álom
Életem filmjében majd meglátom.



Ki az!

Ki az ki kiszabja életünk terhét
Ki az ki feladja ezért a lelkét
Hisz nem segít bűnök bocsánata
Hogy ekkora terhet kiszabhatna.

Ki mondta, hogy vár rám az élet
Ki mondta, hogy ez oly szép lesz
Valóban erre vártam volna
Hisz beletaposnak mindig a porba.

Ki mondta szólaljak fel bátran
Ki mondta, megkapom, amire vágytam
Nem jön a segítség nincs semmi támasz
Kérdéseimre soha sem jön válasz.

Ki az kihez mondjam az imát
Ki az ki majd eldönti a vitát
Ö az kit mindenhatónak vélünk
S a fiát halálba küldte értünk.

Ki az kit messiásnak hittünk
Ki mondta, hogy haljon meg értünk
Valóban a bűneink miatt tette
S megtenné újra, ha lehetne?



Örökké!

Lehunyom szemem s nem, nyitom ki többet,
Nincs kiút s nem, jön több ötlet.
Nem maradt más a sorsomat várom,
Innentől a halál lesz a párom.

Gyorsan telt de lassan ér véget,
S gyorsan láttam peregni a filmet.
Jó volt, de rosszból is kaptam eleget,
S lassan elérem a kéklő felleget.

De mielőtt elérem e gyönyörű pontot,
Az orcádra lehelek egy érzéki csókot.
Hogy ne feled mindig veled voltam,
S ha fel nézel, ott leszek a holdban.

S benned tovább élek, mint egy emlék,
Szívednek színházában gyönyörű kellék.
Lehet, hogy elfelejtjük, de újra elő kerül,
Lehet, hogy fájó, de szép emlékül.



Miért?

Miért van így mit tettünk;
Az igazság ellen mit vétettünk.
Az ember lenne a teremtés csúcsa;
Akkor miért van ennyi gondja.

Nem bírja ki háború nélkül;
Nem állhatja megosztás nélkül.
Uralkodni akar saját faján;
Nem tud osztozni tömérdek javán.

Ellenszerek vannak, de vírusok jönnek;
Mi lesz, ha egyszer ez lesz a végzet.
Nem teremt nagyobbat, hisz önmaga a vírus;
Ellenszere nincsen bármilyen kínos.

Felruháztak bennünket hatalmas tudással;
Vagy pedig egy vírus-mutánssal.
Amelynek célja lehet a pusztítás;
Egy faj ellen irányuló kiirtás.



Mi a cél?

Miből lettünk mivé leszünk;
Az életben, miben lesz részünk.
A sors irányít vagy fordítva;
S hogy halunk meg csendben vagy ordítva.

Sírva születtünk úgy is halunk meg;
Néhányunknak nehéz lesz a kezdet.
Ha egyedül maradunk nincs velünk senki;
S a világ kifordul s belül nincs semmi.

De nem kell félni nem, kell feladni;
Meg kell tanulni egyedül, felállni.
Hisz mindig van valamilyen támasz;
S mindig van két út, amiből válassz.

S ha a rohanó világban rohan az élet;
S nincs idő csodálni a szépet.
Akkor se riadj vissza semmitől;
A segítség ott terem a semmiből.

Mutatja az utat, amerre menj;
S ha a végállomás nem is a menny.
Te meg tettél mindent, mit tehettél;
Az sem baj, ha az első nem te lettél.



Ezek vagyunk!

Kilépsz a házból az emberek, néznek,
Nem számít, hogy ki vagy a külsődről ítélnek.
Nem törődnek azzal ki vagy valóban
Egy keresztes lovag Trójai falóban.

Azt mondják farkas vagy bárány bőrbe,
S nem férsz bele a baráti körbe.
Te lettél a közösség fekete báránya,
S ha kitagadnak nem lesz hiába.

De egy ember is tehet csodákat,
S a segítségére lehet a világnak.
De ha kitagadják meg fogják bánni,
S túl késő lesz majd megbánni.

Magával viszi a titkot a sírba,
S nem lesz sehol papira írva.
Nem osztja meg majd senkivel,
S ez ellen még időben tenni kell.




Örök védelmező.

Mint lágy esti szellő köréd fonódnék
Hogy éjjel; érezd testem melegét,
S vigyáznék rád, míg alszol csendesen
Tudd mellettem baj nem, érhet kedvesem.

Mint áttetsző holdsugár érintem bőrödet
S védelmet nyújtva járom át testedet,
Nem törődve, hogy osztoznod kell fényemen
Tudod csak miattad, ragyog oly fényesen.

S mint árnyék úgy követlek szüntelen
Bármerre is jársz e hosszú életben,
Megérintve teljesen szívedet s lelkedet
Beléjük égetve igaz szerelmemet.




Remény (S.M. ; B.Zs.)

Mint kivágott erdőben magányos cserje
Oly egyedül van az ő lelke
Egyedül maradt egy hatalmas világba
Várja, mikor borulnak a fák újra virágba.

E hatalmas világba egyedül maradt
A tortából sem jutott neki egy falat
Nézeget egymaga egy magányos tavat
Talán meglát benne valamit. Egy kis halat?

Tekintetük találkozott nézték egymást boldogan
Beszélgetni kezdtek a nagy életről gondtalan
De jött egy csónak vénember a tetején
S kifogta a kis halat s elsuhant a víz színén.

Teltek a napok s eljött a tavasz
A magányos cserjén egy kis rügy fakadt
Eljött a kikelet majd barát is akadt
De az emlékek miatt sírva is fakadt.

Szeretné már a magányt örökre törölni
S lám a tó vizén egy fiút lát evezni
Ki is köt a parton ő kezdett örülni
A fiú magokat vett elő s kezdte elszórni.

E naptól kezdve minden nap eljött
A tűző napsütésben a cserje alá ült
Magányában a fiú mesét mondott neki
Mivel nem értett a fák nyelvén, nem válaszolt senki.

A tavaszi esőtől megázott völgyben
Éledni kezdtek a magok a földben
S csendesen sorban a fény felé törtek
Újabb és újabb hajtások jöttek.

Boldog lett a cserje s már fel is nevetett
A kis rügy rajta levéllé cseperedett
Barátok is vannak mellette már sokan
Szeretne köszönetet mondani a fiúnak
„de nem tudja, hogy hogyan?”




Válaszul!

A fiú még itt van és itt is lesz veled
Reméli még sokat, tehet érted
Lassan megérti a természet hangját
Meghallja benne egy kis cserje szavát.

S köszönettel nem tartozol neki
Hisz melletted mindenben örömét leli
Kiszakad ilyenkor a világnak zajából
S kiúszik az életnek tavából.

S türelmesen várja, mit hoz a jövő
Míg a kis cserje lassan megnő
Óvja mindentől mitől óvni, tudja
S magára soha nem hagyja.

Hisz felelős vagy azért mit megszelídítettél
S nem uralkodója inkább társa lettél
Egy életen át mely rövid is lehet
Hát tégy meg mindent mit ember meg tehet.

S nem az a cél, hogy egymást nézzétek
Hanem utatok egy irányba vezessétek…




Felismerés!

Fölépült a cserje s a szél viszi a magokat,
A fiú a szigeten mára egyedül maradt.
Hiába hullatja könnyeit a földre,
Az ott maradt magok nem kapnak erőre.

Feleszmél a fiú s elmarad a könnycsepp,
Kezdi látni milyen is az élet.
Együtt volt a cserjével sok nehéz napon át,
S most egyszerűen magára hagyták.