Közelmúlt

Kiút?!

Oly pompázva tündököl áttörve mindenen a fény,
Ragyogd be lelkemet hisz elhagyott a remény.
Töltsd fel életnek színével szívem s a testem,
Adj esélyt, hogy tudjam mit kell tennem.

Ragyogó sugarak mik színesre festik a tájat,
Eme beszürkült lélekben keltsetek vágyat.
Vágyat, hogy minden újra értelmet kapjon,
Ne engedjétek, hogy minden feladjon.

Legyen újra derűs és színes a világom,
Ne keljen több sötét szobát bejárnom.
Hisz emlékszem még érzésre s színekre,
Nem voltam mindig e börtönbe temetve.



Csigás versike

A hajnali harmatban csillan egy fény,
S a távolban lassan úszik egy lény,
Ki magával viszi mindig a házát,
Magával hordozza minden kis álmát.

S ha jól figyelsz észre is veszed,
Kitől ez a csillag ösvény ered.
Ő a fűcsomók nagy vadásza,
Könnyű neki hisz kéznél van a háza.



Hajnal csodája

Egy csepp mely lehull most a földre,
A hajnali harmat tündöklő gyöngye.
Csillogva hull alá útján a földre,
Egy napsugarat szivárványszín, megtörve.

Meg meg csillan az átszűrődő fénybe,
Pillanatnyi felvillanások közt ér révbe.
Útja végén a sorsa nem ér véget,
Táplálja a növényeket, hisz ő maga az élet.



Sors!!!

Meghalni volna jó, feladni s tovább lépni innen,
De kitartásom s gyengeségem nem engedi nekem.
S a félelem mi bennem él nem ad erőt a tetthez,
Hogy lezárjam az utat s közelebb érjek a véghez.

De mi célja még a sorsnak mit akar még tőlem,
Hisz küzdöttem s felálltam a pofonok után amíg győztem.
De túl sok az ismétlés már eleget kaptam tőle,
Belefáradtam, feladom nem szállok be egy új körre.




Képzelet.

Halk morajlás, lágy szellő árnyékok és fények,
Körülvesz, átölel minden hisz ebben élek.
Ébredő természet s bennem szunnyadó képek,
Én felébredek s velem együtt a természet is ébred.

Képzeletem világa most szunnyad egy időre,
De a valóság rémképeiben, hogy törjek előre.
Hisz ebben az életben a lehetőségem majdnem nulla,
Mennyi harc s küzdelem után juthatok jó útra.

De erőt ad a tudat ha lecsukom a szemem újra,
Egy ismert világ teremtőjeként lépek rá az útra.
Olyan világ hol nem kilátástalan az élet,
S még van remény meglátni s átélni a szépet.



Miért?

E gyűlölt világban a szeretet már átok,
Az ellenségek jobbak mint a barátok.
Amit ők éreznek biztos hogy igazi.
Bármit is tesznek nem fogsz megriadni.

Tudod, hogy mindig ellened vannak,
Nem áltatnak csak egy arcot mutatnak.
Őszintén beszélnek vesztenivalójuk nincsen,
Így lehet, hogy az ellenségem a legnagyobb kincsem.

Nem téveszt meg nem is csap be soha,
Nincs hullámzás, folyamatos a gyűlölet sora.
S ha ellenségem tisztelete ily nagy irántam,
Nem értem hogy én miért is utáltam.




Remény

Sziklák, kövek borítják be az egész testem,
Romba dőlt álmok melyekben vesztettem.
De nem adhatom fel, soha nem lehet vége,
Nem kárhozhatok az örök tűzben égve.

Harmatcseppek s rózsaszirmok lepik el lelkemet,
Energiát s reményt adnak egy életnek.
Erővel töltik fel e meggyötört testet,
Elindítják, hogy kezdjen új tervet.

Merjen nagyot álmodni, újra és újra,
Ne féljen a kudarctól az élet bármi durva.
Örök körforgás amiben éljük az életünk,
Romokba dőlünk de mindig remélünk.




Ébredés!

Düh, fájdalom s végtelen gyűlölet,
Ez járja át mindennap a testemet.
Szabadulni tőle többe már nem tudok,
Csak majd ha már az út végére eljutok.

Próbáltam szeretni de ennek már vége,
Gyűlölve gondolok az elveszett évre.
Fáradtan, megtörve de behódoltam mégis,
Utálni s gyűlölni fogok én is.

Meghal a világ s elpusztul az élet,
Nem marad meg, elszáll minden lélek.
Kevés az idő kipróbálni milyen mást tenni,
Nem szeretni, gyűlölni s gonosznak lenni.




Útmutatás

Követlek téged sötét árnyak világa,
Röpke életem nem szűnhet hiába.
Egyedül vívom a harcot körülöttem árnyak,
Testem megfeszül, de erőtlenek a szárnyak.

Lelkem mélyen tűz lobban fel újra,
Egy apró szikrából s rámutat az útra.
Érzem az erőt, kitárom a szárnyam,
Felrepülök s elhagyom az árnyam.

S mint lángcsóva a havas tájon,
Úgy söprök utat a homályon.
És bár egyedül szárnyalok az égbe,
Nem félek belépni a sötétbe.




Rohanó Világ

Száguldás hangzavar oly gyorsan pörög minden,
Elfelejtünk megállni s kitekinteni innen.
A természet is megáll pihenni készül éppen,
De még búcsúzik milliónyi színben.

Csak mi rohanunk mindig a szürkületi szennybe ,
Mintha meg lenne írva, hogy rohanni kell rendre.
Annyira berögzült, hogy nem állunk meg soha,
Nem is vesszük észre mi minden száll tova.

Nem marad meg semmi, emlékek vagy képek,
Csak jellegtelen emlékek mik nem fedik a szépet.
Mindennapi rutinunk olyan mint a métely,
Szorgos kis hangyaként nincs is bennünk kétely.




Feledés?!

Minden véget ér, elmúlik s a feledésbe merül egyszer,
Mint legördülő könnycsepp hisz mily hatalmas a tenger.
Oly nehéz emlékezni mindenre mi voltam,
Mint vízcseppként küzdeni a porban.

Haladunk? Sodródunk amerre visz az élet,
Próbálunk megragadni megőrizni minden szépet.
De annyi csodát, örömöt hoz majd az utunk,
Oly sok szép emléket mire a végére jutunk.

Elfeledünk apró dolgokat, jeleket s képet,
Elfelejtjük megélni mily szép is az élet.
Elsodor egy hullám az élet óceánba,
Nem is vesszük észre milyen mindez hiánya.

Hajszolunk egy álmot s elfelejtünk élni,
Nem szabad egy életen át mindig csak remélni.
Meg kell állni s átgondolni újra,
És újult erővel indulni az útra.




Döntés?!

Mit rejt az élet miben lesz majd részünk,
Merre vezet utunk s hova kell majd lépnünk.
Mi döntünk valóban vagy már meg van írva?
Oly könnyen mondjuk, ez már eldöntetett régen,
Vagy tehetek ellen s nem nézhetem tétlen.

Sokszor el repülnek napok, néha egész évek,
Úgy emlékszünk vissza rá, mint felvillanó képek
Mi döntjük el mi marad meg, vagy már meg van írva?
Ismeretlen helyszínek, néhol felvillanó arcok,
Rengeteg szép emlék, helyenként kudarcok.

Mint hatalmas csarnokban, időtlenül állok,
Pillanatok alatt, évtizedeket látok.
De feledésbe merül lassan minden s mindig,
Csak egy kérdés marad meg kezdetektől végig.
Mi döntünk mindig, vagy már meg volt írva?!




Emlékezés.

Csak tűnődve állunk s szemünkben halvány fény sugár,
Apró könnycsepp gördül le, mint harmat nyári nap hajnalán.
De nem fájdalom a bölcsője eme hosszú pillanatnak,
Nincs benne hely sem gyűlöletnek sem irgalomnak.

Az emlékezés mely ura most e percnek,
Színes kavalkádja képeknek; érzelmeknek.
Újra látjuk kezdetektől életünknek útját,
Sok-sok apró döntésünknek eredményét s múltját.

Eme kavalkádban láthatjuk döntéseink módját,
De megfejteni nem tudjuk az életünk kódját.
Hisz ok s okozat határoz meg mindent,
S a mindenség mi körülvesz minket.



Lelkem ereje!

Álmaim tengerén sodródom szüntelen,
Vágyak és érzelmek keringnek felettem.
Szívemben gondolat mit kergetek régóta,
Nem tudom az élet mikor sodor majd oda.

Az élet engem is alakít minden pillanatban,
Mint a folyó vize a sziklákat minduntalan.
De ha kívülről változik is ugyan az a kő,
A külsőség nem a legfontosabb jellemző.

Én is az maradtam legbelül ki voltam,
Hiába is sodort az élet lenn a porban.
A lelkem kitartott a szívemmel a bajban,
Mikor összetörve az esőben álltam.

Ezt nyújthatom csak mi eddig is voltam,
Nem adhatok olyat, ami soha sem voltam.
Becsüld meg vagy dobd el a tengeren,
De lelkem kavicsa őrzi a jellemem.

S jöhetnek viharok; pofonok a sorstól,
Kitartok mindig ha meg is ingok olykor.
Mert fel kell állni; nem adom fel soha,
Ha nem látom a célt én eljutok akkor is oda.




Vég?!

Utoljára fogok tollat a kezembe,
Utoljára szedem a szavakat versbe.
Körülveszi testemet egy ködszerű fátyol,
Megszabadulok lassan minden földi vágytól.

Utolér az elmúlás, életemnek tele,
Beárnyékol lassan a halál rideg dere.
Összerezdül a testem elragad egy érzés,
Gondolatom kitisztul, többé nincs már kérdés.

Pillanatok s évek szállnak velem tova,
Elcsendesül testem minden apró zaja.
Egy végső kiáltásnál is megcsuklik a hangom,
Az út végére értem fel kell mindent adnom.