Illúzió
Napról napra változunk fel sem tudjuk fogni,
Pillanatnyi gesztusok mit el sem tudunk dobni.
Mindennapi mozdulatok mik megszokottá válnak,
Tudattalan napjaink rutinjába állnak.
Furcsa nyelvű dallamok, jól komponált illúzió.
Azt hiszem irányítok, én döntöm el a sorsomat,
Visszanézve múltamat minden már csak vágy marad.
Úgy tűnik minden már eldöntetett régen,
Életem útján mikor hova kell majd lépnem.
Furcsa nyelvű dallamok, jól komponált illúzió.
Eldobom az álmokat nem vezérel semmi,
Hisz valahol már szerepel mikor mit kell tenni.
Megszokott a mozdulat de nem értem a nyelvet,
Érzékelem mi történik de nem látom a tervet.
Furcsa nyelvű dallamok, jól komponált illúzió.
Tavasz
Szárnyaló madarak szelik át az eget,
Színpompás virágok törik meg a telet.
Rideg téli álomból bújnak elő sorra,
Magokból lett óriások mily természeti csoda.
Legördülő harmatcseppek mossak le a tájat,
Virágoknak tengerei alkotnak most ágyat.
Felébred a természet hisz érzi már a tavaszt,
Az erdőben az összes fa, hamar rügyet fakaszt.
Tündöklő virágok tulipánok s rózsák,
Reggeli napsütésben szirmaikat bontják.
Végtelen színekben pompáznak a kertben,
Nap nap után élednek fel rendben.
Reménnyel teli ébredés minden egyes nappal,
Közeledik a varázslat minden pillanattal.
Káprázatos színekben virágszőnyeg éled,
Illat óceánnal telik meg az élet.
Mit, miért?
Vágy s vonzalom a tested beszél neked,
De eldönteni neked kell hogy mi vezérel téged.
A lelked, szíved vagy az agyad mutat utat,
Csak testi vágy vagy a társad után kutat.
Mert ősi ösztön mind mi benned kutat,
S oly kevés az mi valóban belőled fakad.
De a pillanat mikor eldől mindennek a sorsa.
Akkor tudod biztosan s nincs szükséged jósra.
Bár reményeid rabja vagy s nem nyerhetsz mindig,
Neki kell hát futni s nem hátrálhatsz mindig.
Tanulj a hibákból s kelj fel újra s újra,
Ne lepj mindig ugyan arra az útra.
Álom és valóság!
Mily csodás a természet hisz megteremtett téged,
Álmok s látomások most a valóságba léptek.
Lépteid mint fuvallat a nyár esti fényben,
Felfrissít s átölel s követi a léptem.
Eme becéző érintés mit tőled én most kapok,
Mi követ engem mindig és soha el nem hagyok.
Körülvesz s átölel minden pillanatban,
Megérinti lelkem s már nem csak álmaimban.
Átléptük a határt, láncaink letéptük,
Magány sodrásából közös útra lépünk.
Mostantól bennünk egy közös álom épül,
S az álom világ lassan valósággá szépül.
Jelen; Jövő!!
Szürke város benne rohanó lelkek,
Percek és órák egy pillanatként telnek.
Mindenki csak rohan kergeti az útját,
Elfelejt már élni s feledi a múltját.
Az életünk már nem élet csak robotolunk folyton,
Nincs számunkra szabadság körül vesz egy kordon.
Reménytelen kitekintünk néha még egy percre,
De vissza sodornak a tömegek minket mindig rendre.
Olykor megpróbálunk kitörni egy útra,
Olyan ez a pillanat, mint árral szemben úszva.
Kitűzött célunk reményt ad, s egy pontot,
Mit ha elveszítünk, a tömeg el is sodort.
Észre sem vesszük, hogy már elveszett az élet,
A monotonitásban elpusztult a lélek.
Reményünk illúzió mit megteremtünk néha,
Nincs önálló gondolat már túl sok lett a példa.
Megmondjak, hogy mit tegyünk, igyunk és együnk,
Elküldenek a boltba mert megszabták mit vegyünk.
Elhitetik velünk, hogy mi választunk utat,
De lábunkon a béklyó mindig az is marad.
Szólhatunk mi szabadon, de limitált a szókincs,
De cenzúráról ellenünk valójában szó sincs.
Legális rabszolgaság ez lett a mi sorsunk,
Ebbe születtünk, így nincs mit hozzá szólnunk.
Megpihenés!
Távoli földeken jár a szívem s lelkem,
Időről időre vissza kell hogy térjen.
Hisz a remény mit hordoz kell hogy éljek,
Tudjam, hogy van jövő s reméljek.
Bár feledem a tudást s a mának élek újra,
Nem tervezek előre csak rálépek az útra.
Nem érhet csalódás hisz nem várok semmit,
S a lelkem fájdalmán e gondolat is enyhít.
Mosolyogva telik újra minden egyes napom,
Bánátot s gondokat sorra hátra hagyom.
Nem akarok semmit, így élek a mának,
Nem kezdek már neki semmilyen "nagy fának".
Így sodor az élet amerre csak akar,
Nem törődve azzal a rejtély mit is takar.
Nem vonz többé semmi a küzdelemnek vége,
Letettem a kardot befejeztem végre.
Saját magam!
Négy fal között tengetem az életem megint,
Meghallva a történetem mindenki csak legyint.
Saját magam ellensége én vagyok az biztos,
Szervezetlen életvitel vezetett e kínhoz.
Bezárkóztam elfordultam mindig a világtól,
Nem kértem segítséget ismerőstől se baráttól,
Körülöttem fal épült mit én húztam fel lassan,
Átkelni túl sok embert nem igazan hagytam.
Mire feleszméltem s észrevettem csapda lett a falból,
Már hiába is próbálok kijutni a bajból.
Egyedül nem megy hisz a fal kemény, mint a szikla,
Segítség a barátoktól ez lehet a nyitja.
Lerombolni egy falat, mi évek óta épült,
Elpazarolt energia mi soha meg nem térült.
De tanulhatunk a hibából, hogy ne építsük újra,
Keressük a barátokat, lépjünk együtt az útra.
Szabad uralomban!
Fülledt éjszakában sétálva szívemben a mámor,
Mert lelkem szabadon száll s oly távol.
Nem számít a távolság mert szabadnak születtem,
Földrészek közt szárnyalva bármit megtehettem.
Mosolyt csal az arcomra bármit is látok,
Nem törődve szabályokkal új utakat járok,
Ha szabályok közt leláncolva megbénul a testem,
Kiszabadul lelkem s nem él tovább e fáradt porhüvelyben.
De jelenleg még szabad vagyok s szabad úton járok,
Nem szab határt semmi s a csodára sem várok.
Jönni fog minek jönni kell így volt ez mindig,
Nem szabad feladni, de remélni kell végig.
Ha feladjuk a dolgot a lelkünk is rab lesz,
Nem szabadulhat ki, meg ha bármit is megtesz.
Mert én vagyok az egyetlen ki szabályozni tudja,
Láncok nélkül megkötni egy test börtönébe fojtva.
Jel!!
Robbanásként érkezett s tűzet gyújtott bennem,
Kerestem a jeleket de már nem volt mit tennem.
A reakció elkezdődött s nem tehettem semmit,
Csak reméltem hogy ez lesz az mi mindenen át lendít.
Egy emberöltő folyamán oly sok jelet látunk,
Követjük-e ezeket vagy csak félre állunk.
Van, hogy nem is figyeljük mit hordoz az élet,
Csak habzsoljuk a jóságot, mint sütiben a krémet.
Ha tudatosan létezünk s építjük a sorsot,
Be gyűjthetünk a játékban jó pár bónusz pontot.
Ha lendület már bennünk van s mi ütjük a ritmust,
Az élet nem más lesz mint csodalatos rítus.
Körforgásként éljük meg a jót s a rosszat sorra,
De mi döntjük el magunkban hogy ízlik-e a torta.
Mint aukción választhatunk, de licitálni nem kell,
Mindenkinek jut minden, az élet mindent termel.
Édesanyámnak!!!
Szavaimmal jutok el most hozzád, drága jó anyám,
Elkóborolt fiad egyszer haza talál már talán.
De a szívem mindig ott van veled ezt te is jól tudod,
Távolságot áthidalva hozzád mindig eljutok.
Nem beszelünk minden nap de én gondolok te rád,
S leveleket én nem írok ezeket se várd.
De minden nap úgy ébredek, hogy hiányzol nagyon,
Nem tehetek róla, hogy a szülőháztól eltávolodom.
De azt is tudom így is szeretsz mert a "kis" fiad vagyok,
S nem érdekel más vélemény hisz te így gondolod.
Megpróbáltam úgy lépdelni, hogy büszke lehess rám,
Segítséget sosem kértem hisz ez az én csatám.
Nem lettem oly különleges ahogy én akartam,
De bármi történt ugyan az a személy maradtam.
Minden napom egyformán szürke, sivár lett,
De a gondolatok mik rólad szólnak mindent feledtet.
Így ne felejtsd el édes anyám mit nekem jelentesz,
Legyen az bú vagy bánat te mindent feledtetsz.
S megpróbálom viszonozni mind azt a jót,
Mert szavakba nem önthetjük az el nem mondhatót.
Valóban?
Kergetjük az álmainkat, reményeink hajnalát,
De elmúlunk, s végzetünkkel nem megy tovább gondolánk,
Megteremtjük magunknak az álmokat s célokat,
Bár fejlődésünk végeztével megszületett az öntudat.
Úgy hisszük, hogy mindent értünk s uraljuk a világot,
Mint parazita terjeszkedünk s pusztítjuk a világot.
Tudatunkkal teremtjük az érzéseket s jeleket
Helyzeteket kihasználva játsszuk el a szerepet.
Hitelt vesztett szavainkat dobaljuk csak sorra,
Nem vagyunk már tekintettel se nemre se korra.
Megteremtjük isteneink, hogy követhessük vakon,
Egónknak a csillagos ég lehet majd a plafon.
Végzet!
Bármit tehetek járhatok földet s hegyeket,
Körülöttem mindenhol elhullott tetemek.
Egy halott testben járom én is az utamat,
Bármit tettem nem kaptam jutalmat.
Bár körülöttem mindenhol emberek vannak,
Maguk után mindenhol pusztulást hagynak.
A jövőt építik ők a civilizált lények,
De lábuk nyomán az elmúlás, s elsötétült képek.
Vissza nem tekint hisz célja felé halad,
Mögötte minden romos és elhagyatott marad.
Pedig biztos alap nélkül nem építünk várat.
S jövője elbukik ha kirúg minden lábat.
Így önmagát vezeti el majd a pusztulásba,
Hisz más lehetőség nem lesz kilátásba.
Vagy megéri, hogy összedől minden szépen sorra.
S belátja, hogy ezen az úton ez lett így a sorsa.
Változás!
Számtalan folyamat zajlik le most sorra,
Megfejteni nem tudjuk csak ha rájövünk a kódra.
De hiába is próbálta megfejteni bárki,
A létezésre logikát nem lehet találni.
Dolgok jönnek létre s pusztulnak el sorra,
Visszatérnek kezdetükbe egyenest a porba.
Nem létezhet örökké a világon már semmi,
Ez ellen már nem lehet semmi többet tenni.
Úgy is mondhatjuk minden elmúlik majd egyszer,
Függetlenül attól, hogy az univerzum kedvel.
Hisz minden változik minden egyes percben,
S valahol ez szerepel egy hatalmas könyvben.
Aminek kezdete van, véget kell hogy érjen,
És senkinek nem kell hogy bocsánatot kérjen.
A körforgás a titka, hogy minden rendbe menjen,
S az idő, csak mint változó úgy szerepeljen.
Múló emlékek
Percek órák múlnak el s eltűnnek az évek,
Már nem emlékszem érzésekre, elvesznek emlékek.
Nem tudom már milyen volt az ölelése másnak,
Részesének lenni egy kapcsolatban lévő boldogságnak.
Milyen érzés mikor a párod haza vártad,
Lelked tükrében nem csak magadat láttad.
Mosolyt csalt az arcodra ha mosolyogni láttad,
S a szívéért a harcokat réges-rég kiálltad.
Reményteli pillanatok minden egyes percben,
Kéz a kézben haladtok előre a térben.
Nem győzhet le senki hisz együtt vívtok harcot,
Jöhet bármilyen nagy akadály nem vallotok kudarcot.
De mindez mára emlék lett a feledésbe merül,
Egy pillanatnyi jó érzés mi semmibe sem kerül.
Az érzések mik velünk élnek ha emlékezünk rájuk,
Vagy feledésbe merülnek s többé nem akadunk rájuk.
Elmúlás
Oly elevennek tűnik most minden pillanat,
Nem hiszem, hogy valaha az élet kimúlhat.
Hisz mozgásban van minden mi minket körülvesz,
Az nem lehet, hogy minden csoda valaha is elveszhet.
Szélben szálló falevél s vele mozdulnak az árnyak,
A túlélés mi bennük van erőt ad a vágynak.
A túlélés mi vezérel s ez ad mindig erőt,
Ez uralja az életet ez áll minden előtt.
Nem számít, hogy honnan jössz bármi múltad legyen,
Ugyan azt az utat járjuk ugyan azon hegyen.
Ha végig járjuk utunkat rájövünk majd mi is,
Hogy behódolt a célnak még a tudatunk is.
Rabság!
Félhomályban arcok, eltorzuló kepék,
Pislákoló gyertyafény ad esélyt a reménynek.
Szürke falon szürke árnyak, beszürkült az élet,
Eltűnt már a szivárvány, nincs értelme élned?
Szabályok közt bezárva rabságban kell élni,
Jó vagy rossz a döntésünk már nem tudjuk megítélni.
Tancolunk mint bábok sok-sok kötél végen,
Szabadság s szabad tudat elveszett már régen.
Szabadulni börtönünkből oly csekélyke vágynak,
Engedni egy kísértésnek amit elénk tárnak.
Reményeink küszöbén ránk dőlnek a falak,
Elvesznek a lehetőségek, s semmi nem is marad.
Dalban szól
Szállnak a képek egybe folynak színek,
Pörög és forog nem törnek az ívek.
A lendület most elsodor elrepít az élet,
A zene hangján szállok, földet sosem érek.
Nem törődöm mással most mindent kizárok,
A lelkemmel együtt én is táncot járok.
Látom a dallamokat színekként az éjben,
Elmerülök teljesen e mámorban s kéjben.
Energia s feszültség telíti a testem,
Boldog bizsergessél lüktet most a lelkem.
Szabadul a szellemem minden földi bajtól,
Megváltás mit kaphatok egyetlen kis hangtól.
Igaz barát
Pörgés és száguldás erről szól az élet,
Haladj csak az árral s csak előre kell nézned.
Kapcsolatok jönnek és mennek minden pillanatban,
Kit, miért sodor melléd nem tudhatod az első pillanatban.
Lehet, hogy a barátod lesz vagy hamar elfelejted,
Ha az utóbbi hát nem is kell többé keresned.
Akinek majd kell biztos veled marad,
Hisz a jövőtök is közös úton halad.
Az igaz barátságok egy életre szólnak,
Együtt vágtok neki a jónak és a rossznak.
S a közös emlékek mik összehoznak újra,
Az emlékezés pillanatai egy közös útra.
Emberek jöttek és mentek de egyvalaki maradt,
Vállvetve üzentek az életnek is hadat.
Bárhova is sodor majd az élet,
A barátod ott lesz ha a segítséget kéred.
Napról napra változunk fel sem tudjuk fogni,
Pillanatnyi gesztusok mit el sem tudunk dobni.
Mindennapi mozdulatok mik megszokottá válnak,
Tudattalan napjaink rutinjába állnak.
Furcsa nyelvű dallamok, jól komponált illúzió.
Azt hiszem irányítok, én döntöm el a sorsomat,
Visszanézve múltamat minden már csak vágy marad.
Úgy tűnik minden már eldöntetett régen,
Életem útján mikor hova kell majd lépnem.
Furcsa nyelvű dallamok, jól komponált illúzió.
Eldobom az álmokat nem vezérel semmi,
Hisz valahol már szerepel mikor mit kell tenni.
Megszokott a mozdulat de nem értem a nyelvet,
Érzékelem mi történik de nem látom a tervet.
Furcsa nyelvű dallamok, jól komponált illúzió.
Tavasz
Szárnyaló madarak szelik át az eget,
Színpompás virágok törik meg a telet.
Rideg téli álomból bújnak elő sorra,
Magokból lett óriások mily természeti csoda.
Legördülő harmatcseppek mossak le a tájat,
Virágoknak tengerei alkotnak most ágyat.
Felébred a természet hisz érzi már a tavaszt,
Az erdőben az összes fa, hamar rügyet fakaszt.
Tündöklő virágok tulipánok s rózsák,
Reggeli napsütésben szirmaikat bontják.
Végtelen színekben pompáznak a kertben,
Nap nap után élednek fel rendben.
Reménnyel teli ébredés minden egyes nappal,
Közeledik a varázslat minden pillanattal.
Káprázatos színekben virágszőnyeg éled,
Illat óceánnal telik meg az élet.
Mit, miért?
Vágy s vonzalom a tested beszél neked,
De eldönteni neked kell hogy mi vezérel téged.
A lelked, szíved vagy az agyad mutat utat,
Csak testi vágy vagy a társad után kutat.
Mert ősi ösztön mind mi benned kutat,
S oly kevés az mi valóban belőled fakad.
De a pillanat mikor eldől mindennek a sorsa.
Akkor tudod biztosan s nincs szükséged jósra.
Bár reményeid rabja vagy s nem nyerhetsz mindig,
Neki kell hát futni s nem hátrálhatsz mindig.
Tanulj a hibákból s kelj fel újra s újra,
Ne lepj mindig ugyan arra az útra.
Álom és valóság!
Mily csodás a természet hisz megteremtett téged,
Álmok s látomások most a valóságba léptek.
Lépteid mint fuvallat a nyár esti fényben,
Felfrissít s átölel s követi a léptem.
Eme becéző érintés mit tőled én most kapok,
Mi követ engem mindig és soha el nem hagyok.
Körülvesz s átölel minden pillanatban,
Megérinti lelkem s már nem csak álmaimban.
Átléptük a határt, láncaink letéptük,
Magány sodrásából közös útra lépünk.
Mostantól bennünk egy közös álom épül,
S az álom világ lassan valósággá szépül.
Jelen; Jövő!!
Szürke város benne rohanó lelkek,
Percek és órák egy pillanatként telnek.
Mindenki csak rohan kergeti az útját,
Elfelejt már élni s feledi a múltját.
Az életünk már nem élet csak robotolunk folyton,
Nincs számunkra szabadság körül vesz egy kordon.
Reménytelen kitekintünk néha még egy percre,
De vissza sodornak a tömegek minket mindig rendre.
Olykor megpróbálunk kitörni egy útra,
Olyan ez a pillanat, mint árral szemben úszva.
Kitűzött célunk reményt ad, s egy pontot,
Mit ha elveszítünk, a tömeg el is sodort.
Észre sem vesszük, hogy már elveszett az élet,
A monotonitásban elpusztult a lélek.
Reményünk illúzió mit megteremtünk néha,
Nincs önálló gondolat már túl sok lett a példa.
Megmondjak, hogy mit tegyünk, igyunk és együnk,
Elküldenek a boltba mert megszabták mit vegyünk.
Elhitetik velünk, hogy mi választunk utat,
De lábunkon a béklyó mindig az is marad.
Szólhatunk mi szabadon, de limitált a szókincs,
De cenzúráról ellenünk valójában szó sincs.
Legális rabszolgaság ez lett a mi sorsunk,
Ebbe születtünk, így nincs mit hozzá szólnunk.
Megpihenés!
Távoli földeken jár a szívem s lelkem,
Időről időre vissza kell hogy térjen.
Hisz a remény mit hordoz kell hogy éljek,
Tudjam, hogy van jövő s reméljek.
Bár feledem a tudást s a mának élek újra,
Nem tervezek előre csak rálépek az útra.
Nem érhet csalódás hisz nem várok semmit,
S a lelkem fájdalmán e gondolat is enyhít.
Mosolyogva telik újra minden egyes napom,
Bánátot s gondokat sorra hátra hagyom.
Nem akarok semmit, így élek a mának,
Nem kezdek már neki semmilyen "nagy fának".
Így sodor az élet amerre csak akar,
Nem törődve azzal a rejtély mit is takar.
Nem vonz többé semmi a küzdelemnek vége,
Letettem a kardot befejeztem végre.
Saját magam!
Négy fal között tengetem az életem megint,
Meghallva a történetem mindenki csak legyint.
Saját magam ellensége én vagyok az biztos,
Szervezetlen életvitel vezetett e kínhoz.
Bezárkóztam elfordultam mindig a világtól,
Nem kértem segítséget ismerőstől se baráttól,
Körülöttem fal épült mit én húztam fel lassan,
Átkelni túl sok embert nem igazan hagytam.
Mire feleszméltem s észrevettem csapda lett a falból,
Már hiába is próbálok kijutni a bajból.
Egyedül nem megy hisz a fal kemény, mint a szikla,
Segítség a barátoktól ez lehet a nyitja.
Lerombolni egy falat, mi évek óta épült,
Elpazarolt energia mi soha meg nem térült.
De tanulhatunk a hibából, hogy ne építsük újra,
Keressük a barátokat, lépjünk együtt az útra.
Szabad uralomban!
Fülledt éjszakában sétálva szívemben a mámor,
Mert lelkem szabadon száll s oly távol.
Nem számít a távolság mert szabadnak születtem,
Földrészek közt szárnyalva bármit megtehettem.
Mosolyt csal az arcomra bármit is látok,
Nem törődve szabályokkal új utakat járok,
Ha szabályok közt leláncolva megbénul a testem,
Kiszabadul lelkem s nem él tovább e fáradt porhüvelyben.
De jelenleg még szabad vagyok s szabad úton járok,
Nem szab határt semmi s a csodára sem várok.
Jönni fog minek jönni kell így volt ez mindig,
Nem szabad feladni, de remélni kell végig.
Ha feladjuk a dolgot a lelkünk is rab lesz,
Nem szabadulhat ki, meg ha bármit is megtesz.
Mert én vagyok az egyetlen ki szabályozni tudja,
Láncok nélkül megkötni egy test börtönébe fojtva.
Jel!!
Robbanásként érkezett s tűzet gyújtott bennem,
Kerestem a jeleket de már nem volt mit tennem.
A reakció elkezdődött s nem tehettem semmit,
Csak reméltem hogy ez lesz az mi mindenen át lendít.
Egy emberöltő folyamán oly sok jelet látunk,
Követjük-e ezeket vagy csak félre állunk.
Van, hogy nem is figyeljük mit hordoz az élet,
Csak habzsoljuk a jóságot, mint sütiben a krémet.
Ha tudatosan létezünk s építjük a sorsot,
Be gyűjthetünk a játékban jó pár bónusz pontot.
Ha lendület már bennünk van s mi ütjük a ritmust,
Az élet nem más lesz mint csodalatos rítus.
Körforgásként éljük meg a jót s a rosszat sorra,
De mi döntjük el magunkban hogy ízlik-e a torta.
Mint aukción választhatunk, de licitálni nem kell,
Mindenkinek jut minden, az élet mindent termel.
Édesanyámnak!!!
Szavaimmal jutok el most hozzád, drága jó anyám,
Elkóborolt fiad egyszer haza talál már talán.
De a szívem mindig ott van veled ezt te is jól tudod,
Távolságot áthidalva hozzád mindig eljutok.
Nem beszelünk minden nap de én gondolok te rád,
S leveleket én nem írok ezeket se várd.
De minden nap úgy ébredek, hogy hiányzol nagyon,
Nem tehetek róla, hogy a szülőháztól eltávolodom.
De azt is tudom így is szeretsz mert a "kis" fiad vagyok,
S nem érdekel más vélemény hisz te így gondolod.
Megpróbáltam úgy lépdelni, hogy büszke lehess rám,
Segítséget sosem kértem hisz ez az én csatám.
Nem lettem oly különleges ahogy én akartam,
De bármi történt ugyan az a személy maradtam.
Minden napom egyformán szürke, sivár lett,
De a gondolatok mik rólad szólnak mindent feledtet.
Így ne felejtsd el édes anyám mit nekem jelentesz,
Legyen az bú vagy bánat te mindent feledtetsz.
S megpróbálom viszonozni mind azt a jót,
Mert szavakba nem önthetjük az el nem mondhatót.
Valóban?
Kergetjük az álmainkat, reményeink hajnalát,
De elmúlunk, s végzetünkkel nem megy tovább gondolánk,
Megteremtjük magunknak az álmokat s célokat,
Bár fejlődésünk végeztével megszületett az öntudat.
Úgy hisszük, hogy mindent értünk s uraljuk a világot,
Mint parazita terjeszkedünk s pusztítjuk a világot.
Tudatunkkal teremtjük az érzéseket s jeleket
Helyzeteket kihasználva játsszuk el a szerepet.
Hitelt vesztett szavainkat dobaljuk csak sorra,
Nem vagyunk már tekintettel se nemre se korra.
Megteremtjük isteneink, hogy követhessük vakon,
Egónknak a csillagos ég lehet majd a plafon.
Végzet!
Bármit tehetek járhatok földet s hegyeket,
Körülöttem mindenhol elhullott tetemek.
Egy halott testben járom én is az utamat,
Bármit tettem nem kaptam jutalmat.
Bár körülöttem mindenhol emberek vannak,
Maguk után mindenhol pusztulást hagynak.
A jövőt építik ők a civilizált lények,
De lábuk nyomán az elmúlás, s elsötétült képek.
Vissza nem tekint hisz célja felé halad,
Mögötte minden romos és elhagyatott marad.
Pedig biztos alap nélkül nem építünk várat.
S jövője elbukik ha kirúg minden lábat.
Így önmagát vezeti el majd a pusztulásba,
Hisz más lehetőség nem lesz kilátásba.
Vagy megéri, hogy összedől minden szépen sorra.
S belátja, hogy ezen az úton ez lett így a sorsa.
Változás!
Számtalan folyamat zajlik le most sorra,
Megfejteni nem tudjuk csak ha rájövünk a kódra.
De hiába is próbálta megfejteni bárki,
A létezésre logikát nem lehet találni.
Dolgok jönnek létre s pusztulnak el sorra,
Visszatérnek kezdetükbe egyenest a porba.
Nem létezhet örökké a világon már semmi,
Ez ellen már nem lehet semmi többet tenni.
Úgy is mondhatjuk minden elmúlik majd egyszer,
Függetlenül attól, hogy az univerzum kedvel.
Hisz minden változik minden egyes percben,
S valahol ez szerepel egy hatalmas könyvben.
Aminek kezdete van, véget kell hogy érjen,
És senkinek nem kell hogy bocsánatot kérjen.
A körforgás a titka, hogy minden rendbe menjen,
S az idő, csak mint változó úgy szerepeljen.
Múló emlékek
Percek órák múlnak el s eltűnnek az évek,
Már nem emlékszem érzésekre, elvesznek emlékek.
Nem tudom már milyen volt az ölelése másnak,
Részesének lenni egy kapcsolatban lévő boldogságnak.
Milyen érzés mikor a párod haza vártad,
Lelked tükrében nem csak magadat láttad.
Mosolyt csalt az arcodra ha mosolyogni láttad,
S a szívéért a harcokat réges-rég kiálltad.
Reményteli pillanatok minden egyes percben,
Kéz a kézben haladtok előre a térben.
Nem győzhet le senki hisz együtt vívtok harcot,
Jöhet bármilyen nagy akadály nem vallotok kudarcot.
De mindez mára emlék lett a feledésbe merül,
Egy pillanatnyi jó érzés mi semmibe sem kerül.
Az érzések mik velünk élnek ha emlékezünk rájuk,
Vagy feledésbe merülnek s többé nem akadunk rájuk.
Elmúlás
Oly elevennek tűnik most minden pillanat,
Nem hiszem, hogy valaha az élet kimúlhat.
Hisz mozgásban van minden mi minket körülvesz,
Az nem lehet, hogy minden csoda valaha is elveszhet.
Szélben szálló falevél s vele mozdulnak az árnyak,
A túlélés mi bennük van erőt ad a vágynak.
A túlélés mi vezérel s ez ad mindig erőt,
Ez uralja az életet ez áll minden előtt.
Nem számít, hogy honnan jössz bármi múltad legyen,
Ugyan azt az utat járjuk ugyan azon hegyen.
Ha végig járjuk utunkat rájövünk majd mi is,
Hogy behódolt a célnak még a tudatunk is.
Rabság!
Félhomályban arcok, eltorzuló kepék,
Pislákoló gyertyafény ad esélyt a reménynek.
Szürke falon szürke árnyak, beszürkült az élet,
Eltűnt már a szivárvány, nincs értelme élned?
Szabályok közt bezárva rabságban kell élni,
Jó vagy rossz a döntésünk már nem tudjuk megítélni.
Tancolunk mint bábok sok-sok kötél végen,
Szabadság s szabad tudat elveszett már régen.
Szabadulni börtönünkből oly csekélyke vágynak,
Engedni egy kísértésnek amit elénk tárnak.
Reményeink küszöbén ránk dőlnek a falak,
Elvesznek a lehetőségek, s semmi nem is marad.
Dalban szól
Szállnak a képek egybe folynak színek,
Pörög és forog nem törnek az ívek.
A lendület most elsodor elrepít az élet,
A zene hangján szállok, földet sosem érek.
Nem törődöm mással most mindent kizárok,
A lelkemmel együtt én is táncot járok.
Látom a dallamokat színekként az éjben,
Elmerülök teljesen e mámorban s kéjben.
Energia s feszültség telíti a testem,
Boldog bizsergessél lüktet most a lelkem.
Szabadul a szellemem minden földi bajtól,
Megváltás mit kaphatok egyetlen kis hangtól.
Igaz barát
Pörgés és száguldás erről szól az élet,
Haladj csak az árral s csak előre kell nézned.
Kapcsolatok jönnek és mennek minden pillanatban,
Kit, miért sodor melléd nem tudhatod az első pillanatban.
Lehet, hogy a barátod lesz vagy hamar elfelejted,
Ha az utóbbi hát nem is kell többé keresned.
Akinek majd kell biztos veled marad,
Hisz a jövőtök is közös úton halad.
Az igaz barátságok egy életre szólnak,
Együtt vágtok neki a jónak és a rossznak.
S a közös emlékek mik összehoznak újra,
Az emlékezés pillanatai egy közös útra.
Emberek jöttek és mentek de egyvalaki maradt,
Vállvetve üzentek az életnek is hadat.
Bárhova is sodor majd az élet,
A barátod ott lesz ha a segítséget kéred.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése