Jelen

Vándor

Hazátlan a vándor csak keresi az utat,
Céltalan de iránytűje csak előre mutat.
Nem vezérli semmi, csak látni a világot,
Hátra hagyva mindent mit szeretett s imádott.

Életének elején még reménykedett benne,
Valakivel együtt még ő is boldog lenne.
De ifjú kora ellenére észre tudta venni,
Álom világ miben élt, fel kell hát ébredni.

Útja lett egy cél, s a célja mutat utat,
Feladott egy álmot s most újabb után kutat.
Bejárja a világot, minden kicsi zugát,
Begyűjti az élményeket, bővíti a tudást.

Lélekharang !!!


Útra-kélek mozdulatlan, egyetlen kis hang vezet,
A tudatom már nem vezérel ,ez ellen tenni nem lehet.
Kezdetektől végigjárom életemnek lépteit,
Kristálytisztán megnézhetem elfeledett képeit.

Mosolyt csal az arcomra gyermekkori csínytevés,
Kiélvezni teljesen az idő most oly kevés.
Sok szomorú pillanat, sorozatos csalódás,
Éjszakába be üvöltött fájdalmas kiáltás.

Gyorsan pergő jelenetek s most körülvesz a sok barát,
Elmesélik a többieknek, emlékükben mi jót talált.
Könny csordul ki a szemükből ,de a lelkük mélyen mosoly van,
Elbúcsúznak egy baráttól kinek már más útja van.



Őszi hajnal .


Csendes őszi zápor  mire ébred fel a reggel,
Átöleli a tájat , mint ködfátyol a tenger.
Elvesznek a tárgyak a fehéredő tájban,
Mely körül ölel mindent könnyeden s lágyan.

Elfedi a szem elől a hegyeket s a fákat,
Megtéveszt a természet szemünkben a látszat.
De tudjuk jól ,hogy ott van mind s nem bújhat örökre,
Idővel a felhők mögül fény tör majd előre.

Felkelő nap sugarai megcsillannak a tájon,
Harmatcseppen átszűrődve szivárványos álom.
Felfrissült a világ s most minden felébred,
Színek s illatok adnak okot a reménynek.


Reményt vesztve !

Rabságra születtünk szemünkben könny fakad,
Felismerni nem fogjuk hisz mi építjük a gátakat.
Mi vagyunk kik leláncoljuk a karunkat,
S mi terheljük keresztel a vállainkat.

Oly megszokott lett már a szenvedés mára,
Ha nem lenne ,az ember ez után vágyna.
Megteremtjük kínjaink viseljük a keresztet,
Mostanra az ember minden jót felejtett.

Vakok lettünk s süketek elveszett az élet,
Elvesztettük érzekéink nem latjuk a tétet.
Megtörve s fáradtan haladunk előre,
Megbocsájtó gyászban gondolunk a jövőre.

Reménytelen tekintetek néznek fel még néha,
Tehetnénk még ellene de mindenki oly léha.
Múlóban a remény elfeledett álom,
Elmosódott jövőkép terjed a világon.


Rejtőzve

Álarc mögé zárom szívemet s a lelkem,
Bezárom az érzéseket tudom ezt kell tennem.
Az arc amit most mutatok jellemtelen s fura,
Elhagytam az életem s a testem így megy tova.

Üres lett a tekintet,s nem mutatom másnak,
Nem nyitok utat semmiféle vágynak.
Bennem el egy világ mit nem hagyok kitörni,
A fantáziám ajtaján nem fogtok bejutni.

Rejtőzöm a szemek elöl nem láthattok engem,
Nem mozgok a középpontban így nem kell sokat tennem.
A feledésbe merülök ha nem leszek már itt,
Elfeled majd mindenki mint névtelen senkit.

Egy vagyok a tömegből de a tömeg itt él bennem,
Megélés és tapasztalás ez formál most engem.
Lehunyom a szemem sodródom az árral,
S nem törődöm én sem semmilyen szabállyal.


Túlélés

Angyalként a földre érve elragad a fajdalom,
Árnyékok közt bujdokolva nem véd semmi oltalom.
Rideg falak, árnyak között rejtőzve szüntelen,
Átélem a valóságot az élet mily könyörtelen.

Lélek-vesztett tekintet amit a tükörben most látok,
Születésem kezdetén kaptam ezt az átkot.
Fájdalom s szenvedés a tapasztalás sora,
Feledés s elmúlás ha eljutok majd oda.

Megtört vándor s most bolyongás az útja,
Megírt jövőért fájdalmas a múltja.
Könnyek nélkül mindig csak előre halad,
Legyőzi-e önmagát , a lelkében a vadat.


Álom !

Keresek egy világot mit teremtett egy gyermek,
Megtört utazóként követem e tervet.
Szép remény, boldogság erről szól az álom,
Elérem-e valaha , a célt már alig látom.

Fiatalként oly elérhető valóságnak látszott,
Lehetetlen gondolattal még csak nem is játszott.
Hisz reményei töretlen hajtották előre,
Nem gondolt a valóságra s a búskomor jövőre.

Elmúltak az évek s ébredezni látszott,
Megálmodott világban már nem sokat játszott.
Kőrbe vette a valóság, szürke árnyak hada,
Ő lett a rabság beszorított vadja.

Álom és valóság, megszürkült a lélek,
Kihalt a szeméből, nincs nyoma a fénynek.
Gyermekkori álom hol bezárul a kapu,
Elnyomás mit felnőttként beszelni már tabu.


Elmúlás

Elfordítom tekintetem nem nézek rád többé,
Emlékem s szavaim így válnak majd köddé.
Felejtésünk meglepő mily gyorsan tör majd gátat,
Percek alatt eltiporja mit építettünk várat.

Fellegekben építgetett idili kis palota,
Emlék börtönünkben bezárul egy kaloda.
Évek során kialakult világban az álom,
Porhüvelynek börtönébe én majd be is zárom.

Reménynek árnyékában ködfátyol mi nem ereszt,
Testünk így lett megbéklyózva, vállainkon a kereszt.
Lelkünk még is szabadon teremti az álmot,
Láncok nélkül átszel minden távot.